Cancel culture – amikor a nyilvánosság ítélőszékké válik, és ettől a zeneipar sem menekülhet
A cancel culture mára az egyik legvitatottabb társadalmi jelenséggé vált: egyszerre kollektív felelősségre vonás és a modernkori nyilvános megszégyenítés módja. De mi ennek az alapja és mi hozhatja el az egyensúlyt? Ezeken a kérdéseken gondolkodtunk.
A jelenség gyökerei
Az eredeti mozgatórugó érthető: sokan olyan csoportoknak szeretnének inkább hangot adni, amiknek a tagjai korábban láthatatlanok voltak, és akiknek a sérelmeit a rendszer nem kezelte megfelelően. A közösségi média pedig esélyt adott arra, hogy a nyilvánosság reagáljon, akár gyorsabban, mint bármilyen hivatalos eljárás. A gond ott kezdődik, amikor a reakció sebessége olykor felülírja a tényeket.
És hát kevés olyan iparág létezik, ahol a cancel culture ennyire látványos és anyagilag is mérhető következményekkel jár, mint a zeneipar. Érdemes belegondolni, hogy egy előadó reputációja nem csupán a rajongói lojalitást befolyásolja, ennél sokkal tovább nyúlik. A koncertszervezők döntéseitől kezdve a brand együttműködéseken, a fesztiválok line-upjában való megjelenésen át a streaming platformok ajánlórendszeréig sokmindenre hatással van. Ha valakit „cancelled”-nek nyilvánítanak a sztárok közül, akkor az sokszor szinte azonnal eltűnik a rotációból, leállítják a turnéit és teljes stábok veszítik el a munkájukat. Mit jelent ez? Többek között azt, hogy a cancel culture nemcsak társadalmi állásfoglalás és nyilvános megszégyensítés, hanem konkrét gazdasági következmény is.
Mi számít jogos kritikának és hol csúszik el a rendszer?
Természetesen a súlyos visszaélések feltárása fontos és nem tűr halasztást. A #MeToo mozgalom például olyan mértékű rendszerszintű problémára világított rá, amikről korábban sokan csak suttogva mertek beszélni, ha egyáltalán mertek. Ugyanakkor az elmúlt években egyre több olyan helyzetet látunk, ahol egy félmondat, egy régi poszt, egy félreérthető, de valójában ártalmatlan viselkedés is elegendő ahhoz, hogy valakit azonnal elkaszáljanak, ezzel egycsapásra véget vetve a karrierjének. A közösségi média sokszor nem tesz különbséget a valódi bántalmazók és a kisebb, emberi hibát elkövetők között. A cancel culture így könnyen átcsúszik egyfajta morális pánikba, ahol nem a megbánás, a felelősségvállalás előre mozdítása, sokkal inkább a teljes megsemmisítés lesz a cél.
És hogy ki úszhatja meg? Sokszor az egyes platformok működése is jelentősen befolyásolja, ki „maradhat” a porondon és ki „tűnik el”. Az olyan streaming felületek algoritmusai, mint például a Spotify, nem neutrális rendszerek. Ha egy előadót sok negatív említés ér, ha a nevét botrányokkal összekapcsoló tartalmak árasztják el a közösségi oldalakat, az hatással van a megjelenésére a toplistákon, ajánlókban, tematikus playlistekben.
És persze az olyan előadók sem menekülhetnek (teljesen jogosan), akik ellen széles körben dokumentált, bizonyított vagy beismert visszaélések, bűncselekmények, súlyos szakmai-etikai ügyek merültek fel. Ilyen volt például Tekashi 6ix9ine, R. Kelly vagy Marilyn Manson, és a sor sajnos hosszan folytatható.
Végképp eltörölve - amikor egy kis botlás is végzetes lehet
-
Kép: Canva
Van visszaút?
A fiatalabb generációk egyre erősebben elvárják, hogy a kedvenc előadóik felelősségteljesek legyenek, és képviseljék azokat az értékeket, amik szerintük fontosak. Sok tekintetben ez üdítő változás, hiszen mindezek által egy érzékenyebb, tudatosabb közönség alakul ki. A probléma ott kezdődik, amikor a közösség nem ad teret a bocsánatkérésnek vagy a hibákból való tanulásnak. A cancel culture így gyakran egy statikus térbe tolja a művészeket, ahol minden lépésnek túlontúl nagy tétje van...
Ebben a közegben a régi, klasszikus kérdés, vagyis, hogy elválasztható-e az alkotó az alkotástól, relevánsabb, mint valaha. A digitális korban nagyon nehéz külön kezelni az előadót és az egyént, mert a közösségi média szinte kikényszeríti belőlük a folyamatos jelenlétet. Amikor viszont megtörténik a baj és kitör egy botrány, a közvélemény hajlamos a művész egész életművét megkérdőjelezni, még akkor is, ha a probléma árnyalható lenne. De miért van ez? Sokan valószínűleg úgy érzik, hogy felelősségük van abban, hogy kit támogatnak a figyelmükkel és a pénzükkel. Közben azonban egyre több művész gondolja úgy, hogy egy véget nem érő vizsgán ül, ahol nem mondhat ki és tehet meg szinte semmit, hiszen bármelyik mondat vagy tett a karrierjébe kerülhet. Igaz lehet az állítás, miszerint a túltolt cancel culture megdermeszti a művészetet, ugyanakkor, aki kilép a fényre, aki a színpadon áll, az befolyásol, annak hatása van, és ezzel tisztában kell lennie.
Mit lehet tenni? Létezik egészséges egyensúly?
Hosszú távon talán azzal járna mindenkinek a legjobban, ha a kendőzetlen kritika valódi párbeszédet és változást eredményezne, nem pedig nyilvános megsemmisítést. Minden bizonnyal szükség van a lelassításra, a kontextus átvizsgálására és arra, hogy különbséget tegyünk súlyos bántalmazás, tudatlanságból fakadó hiba, rossz kommunikáció és szándékos károkozás között. A zeneiparban pedig (hazai és külföldi fronton egyaránt) különösen fontos lenne átláthatóbb protokollokat kialakítani arra, hogy hogyan kezeljük a botrányokat, továbbá, hogy ki, mi alapján dönt arról, hogy ki maradhat állva és ki megy a levesbe.
A cancel culture lehetne egy eszköz a változásra, de könnyen válhat fegyverré is a kezünkben, akár, ha iparági szereplők vagyunk, akár, ha zenefogyasztók. És bár a zene kiemelten ki van téve a tömeghangulatnak, pont a művészet az a tér, ahol a legnagyobb szükség lenne az önismeretre, az árnyaltságra, a türelemre és emberi látásmód visszaemelésésre a gépies, dühből, frusztrációból fakadó „kivégzések" helyett.
Kiemelt kép: Canva
Hasonló cikkek
