„Szerintem a blues soha nem fog eltűnni” – Szabó Tamással, a Mojo zenekar egyik alapítójával beszélgettünk
Szabó Tamás évtizedek óta megkerülhetetlen képviselője a blues műfajnak, továbbá az egyik legismertebb hazai szájharmonikás. A többek között eMeRTon- és Artisjus-díjas zenész a Mojo nevű formációjával a blues zene sokszínű árnyalatait szólaltatja meg, miközben nemzetközi turnékon vesz részt és igyekszik folyamatosan nyitni a fúziós irányok felé. Tamást többek között a Mojo megalakulásáról, különleges koncertjeikről, a hazai blues jellegzetességeiről és a jövőről kérdeztük.
Hogyan indult a Mojo története, mi inspirálta a zenekar megalakulását?
2010 körül ismerkedtünk meg. Akkor nekem nem volt állandó, rendszeresen koncertező zenekarom, mivel korábbi formációim, mint a Palermo Boogie Gang vagy a Spo-Dee-O-Dee (Little G. Weevil, Frenk, Varga Laca, Nemes Zoltán) addigra feloszlottak. Akkoriban inkább csak vendéglátóztam, illetve Fekete Jenő barátommal duózgattunk, mondhatni, csapongtunk az éjszakában, egyik pubból a másikba jártunk. Egyszer láttam Horváth Jánost és Honfi Imre Olivért a „híres” HoHo Band nevű formációjukkal a Picasso Pointban játszani, és nagyon megtetszett, ahogy muzsikáltak. Főleg az fogott meg, ahogyan átdolgozták az ismert blues dalokat, és ahogyan közösen megszólaltak. Igazán jó volt látni, hogy noha fiatalabbak nálam, őket is pont az a blues-os világ érdekli, mint engem. Aztán János egyszer elhívott egyszer sessionözni, ami jól sikerült. A koncertet követően szép lassan kialakult a zenekar hármas alapmagja. Sokáig, 3-4 évig szinte csak hármasban koncerteztünk Mojo Workings néven.
Az első lemezünket is trió felállásban készítettük, ami 2012-ben jött ki Back in the Day címen. 2014 körül két taggal bővült ki a csapat. Pengő Csaba nagybőgős és basszusgitáros, illetve Mezőfi „Fifi” István dobos csatlakozott a trióhoz. Így öten készítettük el a következő 4 albumunkat. 2018-ban szimpla Mojora változtattuk a nevünket. Ez a zenekari formáció egészen 2023-ig tartott. 2024-ben két új tag váltotta le Csabit és Fifit. Egyikük Mazura János, aki tubán hozza a basszus funkciókat, másik új tagunk pedig Blaskó György, aki dobol. Az idei nyári koncerteket már a megváltozott felállásban játszottuk, illetve játsszuk, ami egyben azt is jelenti, hogy egy kicsit megváltozik a zenekar zenei hangképe és profilja.
Mojo Workings (fotó: Mátyási Gábor)
Mikor, hogyan érintett meg először a zene?
Már nagyon fiatalon érdeklődtem a zene iránt, noha én eredetileg rajzos, grafikusi pályára készültem. Rengeteg kiállítást néztem meg és sok rajzpályázaton vettem részt, de a zene valahogy mindig jobban izgatott. Zeneileg nagyon összetett embernek tartom magam, ez talán tükröződik is a munkásságomon, hiszen az elmúlt közel 40 évben voltak elektronikus, filmzenés és klasszikus zenével ötvözött crossover lemezeim is, ugyanakkor készítettem autentikus blues lemezeket és verses-sanzonos CD-t is.
Elég szegényes körülmények között nőttem fel, több generációval éltem együtt, egy múltszázadelőn tervezett polgári házban, Budapest peremkerületében. Nagyapám egyik testvére, aki szintén velünk lakott, nagyon szerette az operát és odavolt Édith Piafért is. Rengetegszer szóltak Piaf lemezei, így nem tudtam nem meghallani. A rongyossá hallgatott Piaf-dalok zenei világa engem is elvarázsolt. Tinédzser koromban viszont már inkább a rockosabb műfajok érdekeltek, például Deep Purple, KISS, Status Quo, Led Zeppelin, Rolling Stones, Cannet Heat. A magyarok közül pedig a Hobo Blues Band volt rám a legnagyobb hatással. Később az ő koncertjeik és a koncertjeiken megismert embereknek a hatására választottam a bluest, és végül az lett az irányadó számomra. Manapság egyre közelebb áll hozzám az 1920-1930-as évek folkos blues világa, illetve a múlt századelőn keletkezett zenei műfajok, így például a ragtime, a boogie-woogie, a jug zene stb. Ezek az irányzatok szerintem nem „lezárt” és elfeledett stílusok, bár sokan annak tartják őket, hiszen nagyon távolinak tűnnek a mából nézve. Azonban részleteikben sokszor tűnnek fel a mai divatos zenékben. Érdekes fúziókat alkotnak az elektronikával keveredve is, ezzel gyakran kisebb divathullámokat indítanak útjukra, vagy akár új irányzatokat is teremtenek. Magam is szívesen veszek részt olyan produkciókba, ahol keverik a különböző korszakok zenéit.
Vannak példaképeid?
A saját példaképeim, akikre most is felnézek, többségükben blues zenészek, de legalábbis a blues-hoz köthető a munkásságuk, vagy annak egy része. Ezeket a neveket nagyon nehéz lenne felsorolnom, mert rengetegen vannak, és több oldalt tenne ki a névsor. Az biztos, hogy nekem sokszor nem egy zenész komplett munkássága a legmeghatározóbb. Van úgy, hogy csak egy általa írt dal, vagy az előadó hangszeres játéka van rám nagy hatással. Néha az fog meg, amit képvisel a zenéjében, vagy amivel megújított vagy megteremtett egy műfajt, egy irányzatot. Minden kornak megvoltak a zenei ikonjai, akiknek köszönhetjük a jazz, a rock, a pop fejlődését, vagy a zenei játék alakulását. Vétek lenne 2-3 vagy 10-20 emberre szűkíteni a névsort.
Fotó: Perger László
A Mojo zenei világa is igen sokrétű. Hogyan alakult ki a zenekar sajátos stílusa?
Alapvetően hárman határozzuk meg a zenekar profilját, és mindhárman nagyon más világból érkeztünk. Horváth Janó a klasszikus irányzatok híve. Ő nagyon szereti az egyszerű, tiszta akusztikus stílusokat, míg Olivér a jazz-t kedveli (azon belül is például Szabó Gábor munkásságát), továbbá azokat a progresszív zenéket, amik a '70-es évek elején születtek. Ezen kívü otthon van a '60-as évek fehér blues előadóit illetően, valamint meghatározó volt számára a Beatles és a beatzene. És akkor vagyok én, aki minden irányba szeret elmozdulni és szinte kimeríthetetlen a tárházam. Ezek mentén döntjük el, hogy épp melyik irányba megyünk el egy adott szám, album készítésekor.
Azt gondolom, hogy ma Magyarországon stílhű zenekart létrehozni nagyon nehéz. Főleg azért, mert meghatározóan sajátos zenei kultúrával bír az ország – nagyon sok mindent „beengedett" magába, ugyanakkor egy idő után nem tud mit kezdeni a külsős irányzatokkal. Rövid fellángolás után magukra hagyja azokat, és így azok média- és anyagi támogatás hiányában elhalnak. Érdekesség, hogy a hazai pop-rock történelmünk jellegzetes korszakait sokszor a német, az osztrák, az olasz, vagy az angol zenei trendek határozták meg, és nem feltétlen az amerikai irányzatok. A blues-ban is hasonló a helyzet. A blues-t szerető közönség körében, kevés kivételtől eltekintve, a mai napi sokkal népszerűbbek napjaink fehér rock-blues előadói, vagy a '60-as évek nagy ikonjai, mint a fekete autentikus vagy west-coast blues prominens alakjai. Ma egyre fontosabbak azok a zenék itthon, amik a magyar identitást erősítik. Ezzel együtt gyakran fuzionálják a magyar népzenét más kultúrák zenéjével, példéul ska, rock, pop vagy éppen blues zenével.
Miben különbözik a magyar blues az amerikaitól?
A mi kultúránk főleg zenei formaként vette át a blues-t. Mint műfajnak, a blues-nak is vannak leírható zenei formái és szegmensei, de mintha csak az „elméletet” engedtük volna be. Úgy érzem, nem tudjuk úgy kihasználni és nem tudjuk igazán használni a blues-t úgy, ahogyan például az amerikai előadók. Ott vannak olyan pop, rap, vagy más jellegzetes irányzatban elhíresült világsztárok, akiknek a hangjában, a zenei világában egyszerűen benne vannak azok a műfajok, amik egykor megérintették őket. Ilyen például a country vagy a blues, esetleg a gospel stb. Ezek az előadók többnyire teljesen más, a blues-tól eltérő zenei műfajokban lettek sikeresek, mégis sokuknál hallatszik, hogy valamikor mélyebben foglalkoztak a blues-zal vagy a countryval esetleg. Ilyen például Joss Stone, Michael Bolton, Berry White, Elton John vagy akár Beyoncé is.
Ehhez hozzáadódik, hogy a tradicionális, vagy az autentikus blues-ban főleg az angol nyelv a használatos, aminek a ritmikája és hangsúlya teljesen más a magyar nyelvhez képest. A mi nyelvünknek egyedi és jellegzetes a prozódiája, a ritmikája. Igazán fontos szerepe van a kimondottan magyar nyelvű blues zenékben, azok tartalmi megfogalmazásában és a tradiciók közvetítésében. Ugyanakkor a magyar nyelvű számokkal, és legyen az bármilyen műfaj, egy hazai zenekar sem fog hosszútávon érvényesülni a nemzetközi piacon. Szerintem ez érvényes a pop, a rock, a country, a rap és a blues kategóriában is. Lássuk be, a nemzetközi zenei nyelv az az angol. Ez világszintű tendencia, noha ezzel kapcsolatban is van kivétel, a franciáknak vagy az olaszoknak is vannak híressé vált, saját, anyanyelven íródott slágerei.
Mi, a Mojo-ban angolul éneklünk és főleg amerikai irányzatokat, stílusokat ötvözünk. Úgy gondolom, hogy többek közt a sokrétegűség, az autentikusságra való törekvés és a zenei nyitottság teszi egyedülállóvá a zenénket.
A Mojo 2019-ben (fotó: Nagy János)
Hogyan látod a blues helyzetét a kortárs zenei szcénában, főleg itthon?
Manapság, a végtelenített internet korában, a fiatalok már annyi információt kapnak percről-percre, hogy egy-egy tradicionális zenei műfaj nem biztos, hogy megjelenik az ő palettájukon. A mi generációnk még ismeri a blues-t (főleg a fehér irányzatot), az utánunk jövők is, bár ők talán nem olyan részletekbe menően. A mai tinik viszont szinte már egyáltalán nem. Ez a koncertjeinken is látszik, szinte csak idősebbek jönnek a fellépéseinkre. Ezt a tendenciát a szájharmonika történetéhez tudnám hasonlítani. A mai változata a hangszernek a Monarchiában született meg, és egészen az 1960-as évek elejéig sokan, nagyon magas szinten játszottak szájharmonikán Magyarországon. Boldog boldogtalan játszott, és nagyon közkedvelt hangszer volt. Európai turnékra jártak a magyar herflisek, ünnepelt sztárok voltak. Később politikai, társadalmi történések miatt egyre inkább visszaszorult, továbbá a '60-as években megjelentek az elektronikus hangszerek (elektronikus gitár, orgona stb.), ezek pedig leváltották a szájharmonikát, hiszen újszerűségük mindenkit elvarázsolt. 1967 után szinte teljesen eltűnt, csak egy-egy számban jelent meg. A blues-zal ugyanez történt. Volt egy felfutása, a '90-as évek közepéig szinte mindenki blues-t játszott, annyi ilyen zenekar volt, hogy hihetetlen. Utána kinyílt a világ, láthatóvá vált a nemzetközi piac. Nagyobb rálátásunk lett a zenei műfajokra, megjelent az internet is, sok lett az érdekes „portéka”, és így a blues háttérbe szorult. Nem szűnt meg, nem tűnt el, csak megváltozott a szerepe.
Eltűnhet egyáltalán a színről egy olyan mély tradíciókkal rendelkező műfaj, mint a blues?
Kezdjük azzal, hogy a blues egy népzene, ezt sokan elfelejtik. A népzene alulról indul mindig, és abból ugyan kiválhatnak műfajok, amik ideig-óráig népszerűek, mainstreammé válnak, de a népzene mindig az alapot kell, hogy képezze egy társadalom zenei kultúrájában. A magyar népzene és az amerikai népzene, vagyis a blues között talán
vannak hasonlóságok, akár a dallamvezetést tekintve, de alapvetően különbözőek. Más kultúrából származó, más identitással rendelkező emberek, másképp gondolkodva játsszák mindkét műfajt.
Szerintem a blues soha nem fog eltűnni, mégpedig azért nem, mert az olyan műfajok, mint a funk, a soul, a disco, az r’n’b vagy a rap, mind a blues-ból jönnek, abból táplálkoznak. Ezeket pedig rendszeresen „visszatámadja” a blues, tehát mindig valahogy visszakerül az aktuális zenei világba a műfaj. Nem tipikusan úgy, ahogy az 1910-es, ’20-as években játszották a színesbőrű zenészek, nem a folkos vonala kerül újra elő, hanem inkább az irányzat stilisztikai elemei bukkannak fel újra, ahogyan ezt például Amy Winehouse-nál, Princes-nél vagy akár Moby-nál hallhattuk. Ilyenformán a blues mindig túléli magát, jelen van, de nem úgy, mint korábban. A magyar zenei piac folyamatosan alakul és politikai tényezők is befolyásolják, hogy ki és mi merre halad. A blues-t játszók köre ma egy szubkultúrává zsugorodott, rétegzene lett, ez egyébként nagyjából, kisebb-nagyobb eltérésekkel, a világban mindenhol így van. Tehát a blues él és ma is hatása van bizonyos műfajokra, de valószínű, hogy jelentős divathullám már nem lesz belőle.
Fontosnak tartom megemlíteni azt, hogy a hazai koncertezési lehetőségek, a megváltozott médiarendszer és a kialakult új trendek ellenére számtalan kiváló blues zenekar és előadó van itthon is, akik nemcsak magukat próbálják promotálni, hanem a műfajt is népszerűsítik. A teljesség igénye nélkül: Little G. Weevil, Gál Boogie Csaba, Jambalaya, Sonny and his Wild Cows, Benkő Zsolt, Pribojszki Mátyás. Ez a „küldetés” azért is fontos, mert mi mutathatjuk meg a fiatalabb generációknak, hogy mennyire színes, izgalmas zene a blues. A blues, ami nem azonos azzal a tévesen minimálisra redukált összegzéssel, miszerint: a blues nem más, mint a rabszolgák szomorú éneke.
Szabó Tamás (fotó: Nagy János)
Melyik albumotok áll a legközelebb a szívedhez, és miért?
Számomra minden albumunk másért különleges. Nem tudnék kiemelni egyet sem, minden korongon van olyan szám, ami tetszik, és van olyan, ami nem. Szerintem egy zenekar nemcsak akkor készít lemezt, amikor van mondanivalója, hanem akkor is, amikor egy korszakot lezár vagy egy új korszakot nyit. Minden albumunk egy jellegzetes fordulat, történés szimbóluma. Vagy azért, mert az akusztikus zenéből átváltottunk elektronikusba, vagy, mert elkezdtünk csak saját számokat játszani, vagy, mert külföldi vendéget hívtunk meg, aki egy sajátos világot képviselt. Volt, hogy új ízt szerettünk volna becsempészni a zenénkbe, így teret adtunk a kísérletezésnek. A szerzeményekben leginkább Olivér zenei irányultsága dominál, de valójában mindegyik kiadványunk közös munka eredménye, mi mindig egy teamként dolgozunk.
Szabó Tamás és Honfi Imre Olivér (fotó: Nagy János)
Itthon és külföldön is számos koncertetek volt már. Van olyan fellépés, ami különösen emlékezetes maradt számodra?
Inkább turnékat emelnék ki, méghozzá a dán származású, nemzetközileg elismert blues művésszel, Tim Lotharral közös turnéinkat. Ezeket itthon, Németországban, Dániában vagy épp Franciaországban bonyolítottuk le. Nagyon szeretek vele játszani, a kisugárzásával és a személyiségével abszolút tudok azonosulni. Az ő zenéi is inkább a folk irányból eredeztethetők, de becsempész német, dán és egyéb népzenei elemeket is, ettől lesz igazán sajátos az, amit csinál. Általában egyedül vagy duóban lép fel, ezért is hatalmas élmény neki az, hogy a korábban játszott dalokat zenekari kísérettel adhatja elő, elektromos gitárral, tubával, dobos groove-okkal stb. kiegészülve. Az az életérzés, életszemlélet, amit ő képvisel, ritka Magyarországon, csak hírből lehet hallani róla. Érezni rajta azt a fajta szabadságot, amit a nemzetköziség, a világlátottság, az angol nyelv kiaknázása ad számára.
Amikor külföldön játszunk, mi is ezt érezzük. Olyan végtelennek tűnik az egész. Járunk városról városra, országról országra, számos dolog történik ezalatt velünk, pozitív és negatív egyaránt, de mindezek együtt erősítik a köztünk lévő kohéziót és a bennünk lévő szabadságérzetet. Szóval sok koncertet és turnét tudnék felsorolni, de engem leginkább a Timmel közös turnék varázsolnak el.
Hogyan tudjátok élőben visszaadni azt a hangzást, ami a stúdiófelvételeiteket jellemzi, és fordítva?
Az, hogy egy stúdióalbum esetében mit engednek meg a körülmények, vagyis, hogy hol, hogyan, mivel rögzíted az anyagot, az hatással van a végeredményre. Tehát amikor kijön egy stúdióalbum, az nem feltétlenül azt a teljesítményt tükrözi, amit valójában nyújt a zenekar. Nyilván azok az albumok a legsikerültebbek itthon és külföldön is, amiken az előadónak vagy a zenekarnak sikerül azt a hangzást és feelinget átadni, amit képviselni tud egy koncerten is. Ez a legnehezebb: hogy stúdiókörülmények között is legyen „húzása” a számnak, hogy legyen érzelmi többlet, illetve, hogy fejben is ott legyen a zenész, mi is folyamatosan erre törekszünk.
Van olyan hangszer vagy eszköz, ami nélkülözhetetlen egy Mojo koncerten?
Ami elmaradhatatlan nálunk egy koncerten, az a vokális megszólalás. Nekünk nincs egy kimondott énekesünk, mert mi elsősorban zenészek vagyunk, és az erősségünk abban a hangszerben rejlik, amin játszunk. Nekem a szájharmonika, Olivérnek és Jánosnak a gitár, Mazura Janónak a tuba, Blaskó Gyurinak vagy Fifinek a dob, Pengő Csabinak a
nagybőgő… Mi ezekre a hangszerekre tettük fel az életünket, az ének mindig a második helyen volt. Egyenként talán nincs kiemelkedő hangunk, de ha hárman egyszerre éneklünk, az jól szól és tudjuk vele erősíteni a produkciónkat. Ez tehát egy állandó dolog a koncertjeinken, ahogy az is, hogy szeretünk becsempészni a számokba egy-egy nem mindennapi hangszert. A blues-nak vannak sajátos hangszerei, olyanok, amiket a műfaj teremtett meg, és ezeket szeretjük megmutatni, ettől is izgalmas egy-egy koncert. Ilyen például a diddley bow, az egyhúros bőgő, a kazoo vagy a cigarbox gitár.
Mojo-koncert, részlet (fotó: Palotai Mihály)
Mennyire komfortos számodra és a zenekar számára a digitális világban való létezés, amiben főleg a social media és a streaming szolgáltatások hódítanak manapság?
Az én generációm számára ez nem magától értetődő és a blues sem ezt képviseli. Már az is egy kicsit idegen volt tőle, amikor videóklipeket készítettek a blues zenészek, mivel ez a műfaj a koncerteken él igazán, az azokon megjelenő képi világ kapcsolódik leginkább hozzá. Ma már persze vannak jó blues klipek, de általánosságban nem ez a jellemző.
Az én közönségem tagjai zömében nem használják a TikTokot vagy az Instagramot, a Facebookot is főleg csak kapcsolattartásra vagy szórakozásra. A zenekaron belül talán én vagyok a legaktívabb a zenével kapcsolatos posztok terén Facebookon, de nem tudok és nem is akarok minden apróságot megosztani magamról, nincs ilyen kényszerem. Szerintem az én műfajomban azok a zenészek, akik felvették a social media ritmusát, gyakran belekényszerülnek olyan hamis arculatba, miszerint azt kell tálalniuk, hogy mindig fain az élet, nagyon jó bulit csináltak aznap, happy minden stb. Pedig valószínűleg közel sem ennyire vidám minden körülöttük. És ez nem egy pozitív dolog. A futószalagon való reklám- és tartalomgyártás nem nekünk való, és ezen a téren nem is fogunk már megváltozni.
A Mojo napjainkban (fotó: Nagy János)
Vannak még céljaitok a következő évekre nézve, eseteg egy új projekt, amin dolgoztok?
Mindig vannak kisebb-nagyobb terveink, azonban a lényeg szerintem az, hogy a közösen eltöltött 14 év után sikerült-e egy olyan letisztult zenei világot teremtenünk, ami évek múltán is értékálló? Nem kell, hogy mindenki szeresse, nekem sem kell minden számmal egyet értenem. Nem kényszerből vagy a megélhetés miatt hoztuk létre ezeket, hanem azért, hogy értéket teremtsünk és esetleg példát mutassunk a következő generációnak. Az, hogy turnézunk vagy albumot adunk ki, egy zenekarnál alapvető. Ennél talán fontosabb, hogy van-e, lesz-e folyamatos érzelmi többlet vagy ezzel kapcsolatos építkezés a következő időszakokban, és van-e még mondanivalónk egymásnak, ami a közönségnek is jelent valamit, illetve látják, hallják magukat benne. A blues mint forma adott és adott is lesz, hogy ki mit ad hozzá és mit hoz ki belőle, ami hiteles, az csak rajta múlik.
Szabó Tamás műsorrendelés | Mojo Facebook-oldal | Mojo YouTube-csatorna | Szabó Tamás YouTube-csatorna
Szerző: Zahorján Ivett
Hasonló cikkek
