#BackstageSztorik 6. rész: Felszegi Dalma zongoraművész
Begyújtottuk a #BackstageSztorik rakétáit. Ebben a sorozatban a hazai zenészek, menedzserek, technikusok, turnémenedzserek, rádiósok, zenetévés szerkesztők, producerek, kurátorok, dalszövegírók történeteit ismerhetitek meg kicsit közelebbről. Az aktuális részben Felszegi Dalmával beszélgettünk, aki zongoraművészként megtalálta a helyét színházakban, illetve több más izgalmas zenei projektben, és mindezek mellett még oktat is. A fiatalok klasszikus zenéhez fűződő viszonyáról, tanításról, technológiai változásokról, stílusfejlődésről beszélgettünk vele.
Emlékszel még arra, hogy mi inspirált abban, hogy zongorista légy? Mikor, hogyan lépett be az életedbe a zene?
Édesanyám fontosnak tartotta, hogy sportoljak és járjak zeneiskolába. Habár sokáig inkább a sportok álltak közelebb hozzám, azokon belül is a fiúsabbak, mint például a labdarúgás és karate, mégis belefogtam a zongoratanulmányokba. Azonban a valós lelkesedés több évnyi tanulás (erős kifejezés, inkább evickélésnek nevezném) után indult csak el egy Chopin CD hatására. Egyszer csak úgy érkeztem vissza a zeneiskolába az új tanévre, hogy fel voltam készülve, sokat gyakoroltam. Előtte ez nem volt jellemző. Sokszor drukkoltam, hogy annál a résznél nyíljon ki a kotta, amit meg kellett volna néznem otthon. Az akkori tanárom tanácsolta, hogy felvételizzek a Pécsi Művészeti Szakközépiskola és Gimnáziumba, ahová végül első helyen vettek fel a zongoristák között. Már előtte is jártam meghallgatásokra a későbbi tanáromhoz, aki jobbnál jobb CD-kkel árasztott el a zongorairodalom krémjétől. Ekkor találkoztam először a zongora lehetőségeivel, előtte nem igazán hallottam például zongoraversenyt.
Egy mű nagyon megragadta a figyelmemet: Liszt Haláltánca. Naponta többször meghallgattam, sokszor erre aludtam el, akkor még MP3 lejátszót használva. A konziban magántanuló lettem, az intézmény második otthonommá vált, sőt, több időt töltöttem ott, mint akárhol máshol, nagyon inspirált a közeg. Sokszor reggel 6-ra jártam be gyakorolni és zárásig, azaz este 8-ig bent maradtam, fékezhetetlen voltam. Számomra egyértelmű volt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben, de a családommal meg kellett vívnom a harcokat, féltettek, érthető okokból. Egy-két év után beigazolódott számukra is, hogy helyem van a pályán, habár mindig is kishitű voltam magammal kapcsolatosan, de nem rágódtam ezen, csak zenélni akartam.
2021-ben végeztél a Zeneakadémián klasszikus zongora szakon. Hogyan emlékszel vissza az iskolai évekre, mi mindent adott neked ez az intézmény?
Őszintén szólva ambivalensek az érzéseim. Nagyot fordult velem a világ, amikor felvettek a Zeneakadémiára, illetve, amikor felkerültem Pestre (az egyetem előtt még egy évet tanultam ötödéven a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, már ott egy picit más légkört tapasztaltam, mint eddig). Hirtelen egy lettem a sok közül, barátkozni sem igen volt lehetőség. Megfelelési kényszerem lett, sokszor azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, valamint már az első évben azzal szembesültem, hogy megvalósítom több-kevesebb sikerrel a tanáraim instrukcióit, csinálom a zenét, ahelyett, hogy játszanék.
Összetörtem, elvesztettem azt, ami az életem középpontja volt.
Mindig is volt bennem egy műfaji nyitottság, aztán lehetőségem volt felvenni rögtön az egyetem megkezdésekor az improvizációs gyakorlat tárgyat a jazz tanszakon László Attilánál. Ekkor éreztem azt, betöltődött egy jelentős űr, megtaláltam, amit kerestem. A szabadságot. Természetesen az órákon inkább passzív megfigyelő szerepben voltam, hiszen a klasszikus zenészek túlnyomó része gátlásos, ha improvizációról van szó, mi inkább a reprodukcióhoz vagyunk szokva. Hébe-hóba más órákra is bementem, elkezdtem más hangszereken is gyakorolni, elindult egy lavina bennem. Persze, sokáig megfoghatatlannak találtam a dolgot és nagyon gátlásos is voltam (ebben mára sokat fejlődtem, de nem múlt el teljesen).
Megbántad, hogy klasszikus szakra jelentkeztél?
Egy pillanatra sem bántam meg, a klasszikus zene több, mint egy jó alap, továbbra is jelen van az életemben, és nem is tervezek elszakadni tőle. Szerencsém volt, hogy nagytudású tanároktól tanulhattam és emlékezetes kurzusokon vehettem részt. Vannak mondatok, amelyek a mai napig visszacsengenek fülemben, illetve mostanra értek be bizonyos instrukciók. Habár többnyire ugyanazokra az órákra jártunk az osztott képzésben résztvevő hallgatókkal, sokszor vezetett belső konfliktushoz, hogy minket a tanári pályára predesztináltak. Mindig is biztos voltam abban, hogy a tanítás egy kisebb szegmense lesz az életemnek és azt is kötetlenül, iskolai keretek nélkül szeretném tenni. Ez így is lett, csakis magánúton tanítok, 4-6 tanítvánnyal dolgozom, igyekszem minél több dolgot integrálni a metódusomba.
Hiszek a karmában, minden okkal történik, sokszor egy hullámvölgy segít abban, hogy ráleljek arra az ösvényre, amin haladnom kell. Így volt ez a Zeneakadémiával is, ott tudatosult bennem, hogy az együtt zenélés tesz a legboldogabbá, legyen szó egy Brahms szonátáról vagy egy jazz standardről, persze ehhez kellenek a megfelelő partnerek is, akikkel nemcsak szakmailag, de emberileg is egy hullámhosszon vagyunk.
Te és színház – mesélj a kapcsolatotokról!
2018 nyarán bekerültem életem első nagyszínházi produkciójába, Apáca Showt játszottunk a Szegedi Szabadtéri Játékokon, majd ősztől az Operettszínházban. Lenyűgözött az egész miliője, magába szippantott a színházi légkör. Ugyanazon a nyáron a Vámpírok Báljába is hívtak, majd rövid időn belül hirtelen több másik színházban találtam magamat, például a Madách Színházban, Vígszínházban, József Attila Színházban stb. Teljesen szabadúszó vagyok, így volt lehetőségem szinte az összes budapesti színházban megfordulni, még egy-két prózaiban is, így a Nemzetiben vagy az Átriumban, valamint a „vidékiek” közül a veszprémi Petőfiben, illetve a tatabányai Jászaiban. Érdekes egyébként, hogy előtte nem igazán jártam zenés színházakba, a mai napig alulműveltnek tartom magamat musicalek terén, de szerencsére sok alapműnek számító darabot játszottam már, így apránként hozom be a lemaradást.
Zongoristaként többféle feladatot láthatunk el egy színházban. A korrepetítorkodáson át a zenekari játékig, zenei vezetésig, vagy éppen előadás vezetésig (ezt nevezzük piano conductornak, amikor a zongorista nem csak játssza, de vezényli is az előadást). Engem ez a sokszínűség tart mozgásban, nem csak a színházon belül, hanem egész életemben. Nehezen viselem a monotonitást, ez persze nem jelenti azt, hogy néha ne esne jól csak egy dologra fókuszálni. Nagy élményeket ad a színház, klassz színészeket és muzsikusokat van szerencsém megismerni általa, illetve sokféle kihívást támaszt elém. Néha csak elmélázok, hogy milyen szerencsés vagyok, néhány éve még nem gondoltam, hogy ilyen nagytudású emberekkel dolgozhatok valaha.
Hogyan találod meg az egyensúlyt az önkifejezés, valamint a hallgatóság igényei vagy rendező, író elképzelései között?
Az adja az egyensúlyt, hogy több dologgal foglalkozom. A színház önmagában nem elégítene ki, hiszen ez is többé-kevésbe egy reprodukciós feladat (persze itt is előkerülnek néha improvizációs lehetőségek), kivéve a premierig tartó próbaidőszak, amíg összeáll a mű. Az előadásokon igyekszem mindig lekötni a figyelmemet, még egy könnyű szólamnál is azzal szórakoztatom magamat, hogy a különböző hangszíneken hogyan tudok hangszerszerűbben játszani, hallgatom a kollégákat. Vannak olyan előadásaim, amik a mai napig nagy kihívást jelentenek számomra, nagyon változó, hogy milyen nehézségű egy szólam. Van, amelyiket le lehet blattolni (első látásra leolvasni), de akadnak olyanok is, amelyeket 1-1,5 hónap volt kigyakorolni.
Ami a próbaidőszakot illeti, a legfőbb feladat, hogy a rendezői elképzelések találkozzanak a zenei részekkel. Zenészként dekódolnunk kell, hogy mit szeretett volna kifejezni egy-egy mozzanattal a zeneszerző, és ezt közös nevezőre juttatni a rendező kérésével. Nagyon felemelő pillanat, amikor ez megtörténik. Arra nincs ráhatásom, hogy a hallgatóság igényeit kielégítsem színházi környezetben, amit tenni tudok, hogy tudásom legjavát adom, a többi már más szakembereken múlik, illetve a néző ízlésén.
Hogyan jött létre a Hercegnők Live, hogyan találkoztál a többiekkel és mi a célotok ezzel a produkcióval?
Pacskó Dorkát az Operettszínházban ismertem meg, ahol kezdtem a színházi karrieremet. 2020-ban felvetette, hogy készítsünk egy duo albumot karácsonyra Disney hercegnők dalaiból. Ezt tovább gondolva alakult a Hercegnők live produkció, amelybe Kardffy Aisha és Jenes Kitti is csatlakoztak, akikkel szintén az Operettben dolgoztunk együtt. A koncepció, hogy Orfeum hangulatú helyeken modern, vagány hercegnők Disney dalokat énekelnek, akiket a „Jó tündér keresztanya” kísér zongorán. Ez abszolút felnőtteknek szóló showműsor. A Broadwayen ezek az estek évek óta nagy sikerrel futnak, onnan jött az ötlete Dorkának. A zenei vezetőnk Varga Bálint, aki többek között zeneszerzőként dolgozik a Broadwayen. Zseniális átiratokat készített nekünk, online workshopokat tartott nekünk a hitelesebb interpretáció érdekében. A projekt szünetel már 2 éve, remélem egyszer újra indul.
Milyen további zenei projektek kötődnek hozzád, mi mindenen dolgozol jelenleg?
Saját formációm a Woodoo Mind, amit egy gitáros barátommal viszünk, dalainkhoz mindig más előadókat hívunk meg. Szerelemprojekt kötöttségek nélkül.
Horányi Julival most kezdtünk dolgozni, alakulóban van egy hip-hop formáció is, illetve egy handpan-billentyű-gitár projekten is dolgozunk, amiben basszusgitározni is fogok. Loop alapú pszichedelikus zene. Emellett lassacskán elkészül egy Tigran Hamasyan cover is Lantos Zoltánnal, Fekecs Ákossal és Szendőfi Balázzsal.
Végre kezd a klasszikus zene is visszatérni az életembe, egy hegedűművész barátommal elkezdtünk próbálni Brahms szonátákat.
Még távoli időpont, de július 26-án ismét előadjuk az Ember a felvevőgéppel című némafilmhez improvizált kísérőzenénket a Magyar Zene Házában. Ezek mellett vendégként becsatlakozom néhány formációhoz egy-egy koncertre.
Hogyan alakult az alkotói stílusod az évek során? Vannak olyan különleges behatások, művészek vagy egyéb jelenségek, amelyek hatottak/hatnak rád, a játékodra?
Természetesen. Amikor elkezdtem a konzit, sokáig csak klasszikus zenét hallgattam. A zeneszerzők közül Chopin mindig is közel állt a szívemhez, valamint Beethoven, Brahms, Scriabin, Bartók és Ravel. A konzi vége felé Rachmaninov és Poulenc is meghatározó volt. Talán az ő műveiket szerettem a legjobban játszani, de persze elég sok mindent hallgattam, mindig bújtam a könyvtárakat újabb, számomra nem ismert művek után kutatva. A zongoraművészek közül a teljesség igénye nélkül: Kissin, Argerich, Kocsis, Perahia, Trifonov, Pletnev.
Azzal, hogy beléptek más műfajok az életembe, egyre inkább azt éreztem, hogy kár ennyire kategorizálni a stílusokat, egyik műfajból a másikba tudok integrálni dolgokat. Amikor először hallottam Anomalie-t, volt egy hazaérkezés-érzésem. Mindig megvannak az aktuális kedvencek, sok hazai előadó/zenekar is helyet kap a képzeletbeli listán. Inkább műfajokat mondok, amiket sokat hallgatok: jazz fusion műfajok, jazz, hiphop, gypsy swing, funk, blues, keleti zenék.
Hogyan látod a fiatal generáció viszonyulását a klasszikus zenéhez? Szerinted hogyan lehetne még inkább népszerűsíteni a körükben ezt a műfajt?
Nagyon változó történetekkel találkozom, sajnos még mindig sok az olyan, aki azért hagyja abba, mert vagy a tanár nem tudta inspirálni, vagy túlságosan megrögzött számára a tanmenet. Szerencsére vannak más szellemiséggel bíró intézmények is, ahol szabadabban oktatnak, ezáltal sokkal több zenekedvelő, tehetséges tanítványuk van. Mindenképp színesíteném az alapkoncepciót több együttzenéléssel, más műfajokba való belekóstolással, improvizációval, alternatív zenélési lehetőségekkel, például a soundpaintinggel, amivel néhány éve találkoztam először aktív résztvevőként. Alapfokon a tanár elsődleges feladata, hogy a zenét tanuló szeresse a muzsikát, szívesen üljön le a hangszeréhez, persze a középfokú és felsőfokú tanulmányok már másról szólnak. A zene is egy nyelv, szókincset kell adnunk hozzá tanítványainknak. Koncertezés terén is több alternatívában gondolkodom, elrugaszkodva a hagyományos koncertpraxistól, ezzel közelebb hozva a fiatalokhoz a klasszikus zenét.
Mit gondolsz a technológia szerepéről a zene világában? Hogyan változtatta meg alkotói folyamatodat, előadásmódodat, vagy akár azt, ahogyan tanítasz?
Az ember természetesen él a technológiai vívmányokkal, megvan az előnyük és a hátrányuk is. Például sosem tartanék online zongoraórát, hiszen több apró részlet semmissé válik, pláne a tanulmányok elején nagyon fontos a személyes jelenlét. Itt is kiemelném a tanár fontosságát! Sokan úgy állnak hozzá, amikor elkezdenek hangszeren tanulni, hogy majd Youtube videókból összeszedegetik a tudást. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek komoly útvesztők lehetnek elméleti és technikai szinten egyaránt. Nem azt mondom, hogy haszontalanok, csak szerintem az elején fontos lenne valakivel letenni az alapokat, és aztán arra lehet építkezni. Amikor egy videóból próbálunk tájékozódni, több dolgot is mérlegelnünk kell.
Az, hogy minden album és koncertfelvétel elérhető, szintén kettős; az előadók lemezeladásaira nagyon rossz hatással van, illetve a zeneélvezők hozzászoknak, hogy fillérekért topkategóriás zenéket hallgathatnak, amibe valaki(k) elképesztő időt, energiát és pénzt tett(ek). Mindemellett az, hogy már mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy zenésznek gondolja magát bármiféle tudás nélkül, rontja a közízlést és a zenészek presztízsét, már csak azért is, mert az emberek hozzászoknak a szennyhez. Másfelől nekünk, zenészeknek hatalmas ajándék, hogy otthon is tudunk felvételeket készíteni, vagy, hogy ha egy dalt tanulunk, nagyon széles palettáról válogathatunk, hogy kivel szeretnénk meghallgatni, rengeteg transzkripció is elérhető, persze ennek is ott van az árnyoldala, ha nem hallás után írjuk le és tanuljuk meg. Az aranyközéputat kell megtalálni. Még beszélhetnénk az AI-ról is, én azt gondolom, egy ember zeneiségét, érzelmi világát nem lehet teljes mértékben lemodellezni, és néha kicsit ijesztő, hová tart a technológia.
Nyilván nagyban formálja az embert az, hogy sokféle műfajjal találkozhat, ráadásul ezek mind kölcsönhatásban vannak egymással. Bennem mostanra alakult ki, hogy mivel szeretnék még mélyebben foglalkozni.
Mit tanácsolnál a fiatal, pályakezdő zeneszerzőknek, klasszikus hangszeren játszóknak, hogyan, merre induljanak el és mikre figyeljenek oda az első lépések megtétele során?
Legyenek nyitottak! A komfortzónából való kilépéssel lehet a legtöbbet fejlődni. Azt érzem, hogy ma már elengedhetetlen az, hogy univerzálisak legyünk, míg régebben csak egy dologra fókuszáltak. Valahogy meg kell találni ebben is az egyensúlyt, hogy ne mindenről legyen egy kis tudásom, hanem legyen valami profi szinten művelve és mellette, ha tájékozódom, gyakorlok mást is, növelem az értékemet a piacon. Ez sem elengedhetetlen szempont. Nálam ez nem volt tudatos, egyszerűen több dolog érdekel. A másik kulcs szerintem a megbízhatóság.
Hol láthatunk, hallhatunk téged legközelebb?
Színházakban játszom a legtöbbet, kb. havi 15 előadásom van, jelenleg a Madách Színházban van a legtöbb futó darabom. Kiemelném, hogy februárban ismét lesz SIX koncertmusical széria, amiben piano conductor vagyok. Érdemes megnézni, csak nők játszanak benne. 6 női szereplő és négytagú női zenekar. Február 7-én 13h-tól Singh Vikivel lesz élő stúdiókoncertünk a Petőfi Rádióban. Most inkább háttérmunkázok, stúdiózok. A social media oldalaimra szoktam publikálni a zenei megmozdulásokat.
Felszegi Dalma Facebook | Felszegi Dalma Instagram
Szerző: Zahorján Ivett, fotók: Polonkai Mária